Kocsány Ákossal, a spontán street fotózás mesterével beszélgettünk a KlikkArt fotóklub klubestjén
Vannak fotósok, akik drága objektívek mögé bújva keresik a nagy pillanatokat. És vannak azok, akik egyszerűen csak ott vannak – jókor, jó helyen, jó érzékkel. Ákos egyértelműen ez utóbbi kategória. Nem tanfolyamok, nem technikai mágia, hanem tiszta érzékenység, végtelen kíváncsiság és rengeteg kilométer az utcán. A képei pedig olyan természetes drámát, humort és rendezettséget mutatnak, amitől az ember kétkedve nézi: biztos, hogy ez nem megrendezett?
Pedig nem az.
Ákos kizárólag a valóságot fotózza – azt viszont olyan rendkívüli érzékkel, hogy a hétköznapi pillanatok is jelentést kapnak.
„Először csak azt vettem észre, hogy sokkal jobban megfigyelem a világot”
A fotózás nem valamiféle gyermekkori álom volt számára; sokkal inkább egy lassan felismert igény. „A mobilok jobb kamerákkal kezdtek jönni, és azon kaptam magam, hogy folyamatosan keresem a vizuálisan érdekes dolgokat – akár egy családi jelenetben, akár egy tárgyban, akár az utcán.”
A nagy ugrás azonban 2021-ben jött el. „Vettem egy kamerát, amivel eredetileg videózni akartam. Aztán a gép a kezembe került, és a videózásnak annyi, legalábbis egy időre– a fotózás viszont egyből elkezdett teljesen beszippantani.”
Nem kellett hozzá sok idő, hogy egyértelmű legyen: ez több, mint hobbi. De nem is szakma. Inkább belső motiváció, egy olyan automatizmus, ami egyszer csak „átkapcsolt”. „Onnantól kezdve szinte folyamatosan fotóztam. Volt idő, amikor már problémát is okozott, mert képtelen voltam megállni.”
Nem technika, nem szabályok – csak ösztön
A fotózás technikai része Ákost a mai napig hidegen hagyja. „Őszintén: még most sem tudom tökéletesen, mit tud a saját gépem. A technika sosem érdekelt. Mindig az alkotás számított, az érzés, amit egy pillanat kivált.”
Nem is tanult soha formálisan. Nem volt iskola, nem volt videós tanfolyam, kizárólag tapasztalat és a , bátyjával, Kornéllal folytatott beszélgetések. „A bátyám profi fotós, tőle rengeteget tanultam – de nem oktatás jelleggel, inkább csak a beszélgetéseink során.”
A képek ettől még professzionálisak. De nem „tankönyv szerint”. Inkább olyanok, mint egy pontosan időzített mondat: látszólag véletlen, valójában ösztönösen tökéletes.
A spontán fotózás filozófiája
Ákos soha nem rendez meg semmit.
Sem statisztát, sem szereplőt, sem tárgyat.
Nem kér embereket mozdulatokra, nem mozgatja a környezetet, és utómunkával sem „takarítja ki” a képeket.
„Ha abban a pillanatban ott volt egy Tesco-szatyor, akkor az ott is marad, még ha ’útban is van ’a képnek. Ha vezeték lóg be, az is a valóság része. Nekem fontos, hogy a kép dokumentarista maradjon. Soha nem tüntetek el semmit a pillanatból.”
A képeit áthatja a spontaneitás. „Nincs előre megtervezett koncepció. Egyszerűen megyek, figyelek, és ha valami történik – megtörténik.”
Ez mégis hogyan lehetséges?
Ákos szerint gyakorlás és érzékenység kérdése, és persze a nagy számok törvénye, azaz az órákat és kilométereket nem lehet megspórolni.
„Ha sokat vagy az utcán kamerával, egy idő után érzed, mi fog történni egy másodperc múlva. Egy mozdulat, egy fény, egy találkozás – és tudod, hogy most kell készen állni.”
A jó kép ára: idő
A streetfotózás – legalábbis úgy, ahogy ő csinálja – időigényes műfaj. „Ha kimegyek, általában órákig kint vagyok. Van, hogy reggeltől estig. Nem azért, mert ennyit kellene, hanem mert így tudok belemerülni.”
Egy-egy külföldi út is inkább alkotói túrának számít. Bár szívesen utazik, valójában fotózni jár. „A városok különböző arcait keresem – a fényeket, a rétegeket, a ritmust.”
Ehhez teljes jelenlét kell.
És rengeteg türelem.
„Volt idő, amikor megvártam egy helyen, hogy valaki belesétáljon a kompozícióba. Ma már kevésbé csinálom. Ha jön, jön; ha nem – továbblépek.”
„Nem félek közel menni – de tisztelem a határt.”
Sokan kérdezik tőle, nem fél-e másokat lefotózni az utcán. A válasza egyszerű és nyugodt: „Nem keresem a konfliktust.”
A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy megérzi, kihez lehet közel menni és kihez nem. Nem bujkál, de nem is provokál.
Negatív élménye alig volt: párszor megkérték, hogy töröljön egy képet – megtette. Gyakrabban fordul elő, hogy valaki pózolni kezd, vagy később ír rá Instagramon, hogy „Hé, ez én vagyok! Tök jó lett!”
A streetfotó sokak szemében szürke zóna, de Ákos számára ez felelősség is. „Nem szeretem kihasználni a kiszolgáltatott embereket. Hajléktalanokról készült képekkel például óvatos vagyok. Csak akkor teszem ki, ha a kép ereje túlmutat azon, hogy ‘ő hajléktalan’.”
Werbung – amikor a reklám és az utca párbeszédbe lép
2024 májusában megtartotta első önálló kiállítását.
A helyszín kicsi volt, a tematika viszont meglepően erős.
„A képek közös pontja az volt, hogy mind valamilyen reklámmal, hirdetéssel kerültek interakcióba. A plakát és az utca között sokszor olyan vizuális vagy tartalmi párbeszéd jön létre, amitől a kép elkezd élni.”
A kiállítás címe – Werbung – amely a németül reklámot jelent.
A visszajelzések jók voltak. „Szerintem jól sikerült. Nekem azért is fontos volt, mert egyfajta térképre kerülés – az első lépés volt egy hosszabb úton.”
Mi lesz ezután?
Ákos nem tervezi, hogy teljes állású fotós lesz. „Szeretem, hogy van egy teljesen más munkám is. A fotózás így megmarad alkotásnak, nem válik kötelességgé.”
Ugyanakkor nyitott más irányokra is. Portréfotó, fashion – mind elképzelhető.
Ami biztos:
– évente legalább egy nagy utazás, fotózással
– folytatódik a bátyjával közös „megyeprojekt”
– és továbbra is járja a világ városait – géppel a kézben, figyelő szemmel.
„A jó képekhez kellenek a kudarcok is”
Azt hinnénk, hogy aki ilyen erős képeket készít, minden második kattintása telitalálat. Ákos ezzel szemben nagyon őszinte:
„Ha 100 képből 3–5 igazán jó, már boldog vagyok.”
Ez nem kudarc – ez a streetfotó valósága. A gyémántokat rengeteg kavics között találja meg az ember. És ő pontosan tudja: a titok nem a szerencsében, hanem a jelenlétben rejlik.
Ha szeretnétek találkozni Ákos képeivel, azt a következő linkeken keresztül megtehetitek:
WEB 🌐: https://www.akossnaps.com/
INSTAGRAM📱: https://www.instagram.com/wyldebeest/