Van az a pillanat, amikor egy fotóklub nemcsak képeket mutat meg, hanem saját világába is beengedi az érdeklődőket. A KlikkArt Fotóklub nyílt estje pontosan ilyen alkalom volt: találkozás fotókkal, történetekkel, alkotókkal, kérdésekkel, kulisszatitkokkal és azzal a közösségi energiával, amely miatt a fotózás sokkal több lesz egy kattintásnál.
A Veresegyházi Innovációs Központban, valamint online, Teamsen keresztül is követhető eseményen a résztvevők betekintést kaptak a klub működésébe, megismerhették egy világhírű magyar fotográfus különleges életútját, majd egy tavaszi szlovákiai fotóstúra képein és történetein keresztül járhattak be tájakat, várakat, templomokat, városokat és egészen váratlan fotós helyzeteket.
„Mi egy olyan közösség vagyunk, akiket alapvetően a fotózás szeretete köt össze. A fő mozgatórugónk az, hogy folyamatosan fejlődjünk, inspirálódjunk, és közben egymástól is tanuljunk” – fogalmazott a köszöntőben Halmos Endre.
A klub ma már húsz, nagyon különböző területen alkotó fotóst fog össze. Van, aki természetet fotóz, más portréban, koncertben, streetben, építészetben vagy éppen kísérletezőbb képi világokban találja meg önmagát. Ez a sokszínűség azonban nem széttartó erő, hanem éppen a közösség egyik legnagyobb értéke.
„Az a jó ebben a vegyes csapatban, hogy mindenki mást lát meg ugyanabban a helyzetben. És pont ettől működik: egymástól tudunk inspirálódni” – hangzott el az est elején.
A KlikkArt Fotóklub története rövid idő alatt látványos mérföldkövekhez érkezett. A klub 2024 decemberében indult, 2025 áprilisában csatlakozott a Magyar Fotóművészeti Alkotócsoportok Országos Szövetségéhez, majd első klubpályázatán rögtön a negyedik helyen végzett a több mint negyven induló fotóklub között. 2026 áprilisában pedig hivatalosan is megalakult a KlikkArt Fotóművészeti Egyesület.
A klubélet azóta is aktív és sokrétű: kéthetente tartott klubestek, házi feladatok, közös fotózások, fotótúrák, workshopok, vendégelőadások, kiállítások és pályázati szereplések adják a közösség ritmusát. A tagok rendszeresen dolgoznak közös témákon, ahol nem a versengés, hanem a látásmódok összeadódása a lényeg.
A nyílt est is ezt a működést mutatta meg: nem egy lezárt, kívülről nehezen megközelíthető szakmai közösséget, hanem egy nyitott, kíváncsi, fejlődni akaró alkotóműhelyt.
Az est első nagyobb előadását Kasz Krisztián tartotta Dezo Hoffmannról, azaz Hoffmann Dezsőről, a Selmecbányán született, magyar származású fotográfusról, aki a 20. századi popkultúra egyik különleges alakjává vált.
Hoffmann neve talán nem hangzik el olyan gyakran, mint Robert Capa, André Kertész vagy Brassaï neve, mégis olyan életművet hagyott maga után, amely nélkül másként emlékeznénk a Beatlesre, a Rolling Stonesra, Jimi Hendrixre, David Bowie-ra, Frank Sinatrára vagy éppen Louis Armstrongra.
„Lehet úgy is különleges életet élni, hogy az ember végig a kamera mögött marad” – emelte ki Kasz Krisztián Hoffmann életútjának egyik legizgalmasabb tanulságát.
Az előadásból kiderült, hogy Hoffmann nem egyszerűen hírességeket fotózott. Beengedték őt a színfalak mögé, turnébuszokra, stúdiókba, próbákra és olyan pillanatokba, ahová más fotósok nem juthattak el. A Beatles tagjai különösen megbíztak benne: barátként, útitársként, sokszor szinte családtagként kezelték.
Hoffmann látásmódja azért volt különleges, mert nem sablonokban gondolkodott. Nem akarta ugyanúgy lefotózni az embereket. Minden szereplőhöz, minden helyzethez saját képi világot keresett.
„Nem a technológia volt nála a középpontban, hanem az ember. Talán ezért lettek ennyire élők és időtállók a képei” – hangzott el az előadásban.
A Beatles ikonikus ugrós képsorozata, John Lennon jellegzetes szemüveges beállításai vagy a zenekar hétköznapinak tűnő, mégis történelmi pillanatai mind azt mutatják: Hoffmann nemcsak dokumentált, hanem formálta is azt, ahogyan a sztárokról gondolkodunk.
Az est második nagy egysége a klub tavaszi szlovákiai fotóstúrájáról szólt. A négynapos út során négy klubtag – Halmos Endre, Mészáros Tamás, Ördög Erika és Kovács Kolos – nagyjából 1400 kilométert tett meg, húsz fotós helyszínt érintve.
A túra nem pihenős kirándulás volt. A napfelkeltékhez és naplementékhez igazodva sokszor már hajnali négykor indult a csapat, miközben a hőmérséklet reggelente akár mínusz fokokig is süllyedt, napközben pedig egészen tavaszias idő fogadta őket.
„A szállásokat nem használtuk túl: aludtunk, amennyit muszáj volt, aztán mentünk tovább. Egy fotóstúrán a fény diktál” – mesélte Halmos Endre.
A programban volt ipari rom, érintetlen természet, vár, templom, falu, víztározó, Magas-Tátra, Alacsony-Tátra, szurdok, város, street fotó, drónfelvétel, hosszú záridő, építészet, urbex és werkfotó. A túra egyik különlegessége az volt, hogy a résztvevők nem időrendben mutatták be a képeket, hanem nézőpontok szerint: tájak, emberi lenyomatok, templomok és várak, valamint kreatív és kulisszák mögötti képek alapján.
Mészáros Tamás a tájképekről beszélt, de nem hagyományos útibeszámolóként. Sokkal inkább azt mutatta meg, hogyan lehet egy fotót olvasni. Merre indul el a szem? Mi vezeti a tekintetet? Mit jelent egy előtér, egy tükröződés, egy fényfolt vagy egy apró emberalak a képen?
„Nem csak azt szerettem volna megmutatni, hogy mi van a fotón, hanem azt is, hogyan lehet nézni egy képet” – mondta Mészáros Tamás.
A tájképek között szerepeltek dunai hajnalok, repcetáblák, a Murányi-fennsík drónos perspektívái, szurdokok és vízesések, a Kriván különböző értelmezései, a Csorba-tó fényekkel és időjárással változó hangulatai, valamint magasból készült, szinte absztrakt víztározó-részletek.
Az egyik legerősebb tanulság az volt, hogy három-négy fotós ugyanarról a helyszínről teljesen más képet készít. Egy vízesés lehet önmagában karakteres természeti forma, lehet térbe helyezett tájrészlet, és lehet olyan közeli élmény, amelyben szinte halljuk a víz csobogását. A Kriván egyszer monumentális hegycsúcs, máskor a vízzel párbeszédbe kerülő tájelem, megint máskor pedig „hegy-portré”.
„Három fotós, három fényképezőgép, ugyanaz a pont – és három teljesen különböző kép. Szerintem ez a fotózás egyik legszebb része” – fogalmazta meg Tamás.
Halmos Endre az emberi jelenlét nyomait gyűjtötte össze a túra képeiből. Azokat a helyeket, ahol a táj már nem önmagában áll, hanem az ember alakította, lakta, használta vagy éppen elhagyta.
Az egyik első ilyen helyszín az Esztergom és Párkány közötti régi szénrakodó volt. A vízből kiemelkedő, monumentális ipari építmény egyszerre hatott posztapokaliptikus díszletnek, birodalmi lépegetőnek és különleges fotós témának. A rozsda, beton, folyó és reggeli fény együttese megmutatta, hogy nem csak a klasszikusan szép témákból lehet erős képeket készíteni.
A túra során a csapat ellátogatott Csicsmányba is, abba a különleges szlovák faluba, amely fekete faházaival és fehér geometrikus mintáival vált ismertté. A házak díszítése mára vizuális márkává vált, de eredetileg gyakorlati és szimbolikus szerepe is volt: a repedések, illesztések fedése mellett védelmező jelentést is tulajdonítottak a mintáknak.
Lipótfarkasd, az UNESCO világörökségi helyszínként ismert hegyvidéki település újabb réteget adott a történethez. Színes faházai, temploma, haranglába, faragott részletei és a faluban élő emberek jelenléte egyszerre teremtett meseszerű és nagyon is valóságos atmoszférát.
„Ezek a falvak nem skanzenek. Emberek élnek bennük. Fotósként ez egyszerre ajándék és felelősség” – hangzott el az előadásban.
A városi részt Kassa zárta. A fárasztó négynapos út végén a csapat már nem újabb hegycsúcsokat keresett, hanem utcai jeleneteket: járókelőket, galambokat, tükröződő homlokzatokat, fagylaltozó embereket, villamossínek mentén kialakuló kompozíciókat és egy kisfiút, aki szinte karmesterként irányította a zenélő szökőkutat.
Ördög Erika a templomok, várak és történelmi helyszínek képeit mutatta be. A fotóstúra egyik fő vonalát ezek a helyek adták: dombtetőn álló román kori templomok, várromok, kastélyok, kálváriák, UNESCO-helyszínek és legendákkal teli épületek.
Az előadásból kiderült, hogy fotósokkal utazni egészen más élmény, mint egy átlagos kirándulás. Ha valaki meglát egy templomot, egy fényt, egy érdekes előteret vagy egy váratlan kompozíciót, akkor az autó megáll. És senki nem kérdezi meg bosszankodva, hogy „már megint miért?”.
„Amikor fotósokkal utazol, senki nem akad fenn azon, hogy meg kell állni egy újabb templomnál. Mert pontosan tudjuk: lehet, hogy most van ott az a kép” – mondta Ördög Erika.
A helyszínek között szerepelt a Szent Mihály-templom, Csejte vára, Beckó vára, a „kabrióvárként” emlegetett tető nélküli rom, a selmecbányai kálvária, a bajmóci kastély, Sztrecsény vára, Árva vára, a liptói víztározó mellett álló templom, Csütörtökhely Szent László-temploma és a Szepesi vár is.
A történetek a fotókat is gazdagították: Báthory Erzsébet legendája, a beckói vár eredetmondája, a bajmóci kastély fekete hölgyének története, Bosnyák Zsófia alakja vagy az Árva várához kötődő filmes emlékek mind azt mutatták, hogy ezek a helyek nemcsak formák és fények, hanem rétegek, emlékek, legendák.
És persze voltak olyan pillanatok is, amelyekből klubon belüli történetek születnek. Például az Árva váránál töltött várakozás, amikor a csapat hosszasan remélte, hogy a vár kivilágítása elindul – de a fények csak nem érkeztek meg.
„Vártunk, vártunk, közben fényfestéssel próbálkoztunk, beszélgettünk a helyiekkel, és végül lett belőle egy emlékezetes este. Kivilágított vár nélkül is” – mesélte Erika.
Kovács Kolos a túra kreatív és werk oldalát hozta el. Ez a rész a fotózás játékosabb, kísérletezőbb és sokszor humorosabb oldalát mutatta meg: drónos mintázatok, tükröződések, véletlenül felfedezett formák, werkfotók, elkapott helyzetek és a fotósok fáradtsággal, hideggel, széllel, vízzel és saját lelkesedésükkel vívott küzdelmei kerültek elő.
A kreatív megoldások között szerepelt táblagéppel létrehozott tükröződés, autó üvegtetején megjelenő kastélyrészlet, dupla expozíció, drónnal felfedezett geometria, valamint olyan nézőpontok, amelyeket a földről észre sem venne az ember.
„Fotótúrára Teslával és táblagéppel érdemes menni” – hangzott el nevetve az egyik kreatív tükröződéses kép kapcsán.
A werkfotók pedig megmutatták, milyen is valójában egy ilyen túra: kabátért visszafordulás, vízálló bakancsok tesztelése patakban, fagyoskodás, szélben állványozás, hajnali indulások, gyors tankolás egy furcsa benzinkutas helyzetben, és persze rengeteg nevetés.
Kolos előadásának egyik legerősebb üzenete éppen az volt, hogy a fotóstúrák nemcsak az elkészült képekről szólnak. Legalább ennyire szólnak arról is, hogyan készülnek azok a képek, kik vannak mögöttük, milyen helyzetekből születnek, és milyen történeteket visznek tovább a résztvevők.
A túra egyik legszebb váratlan ajándéka a hőlégballonozás helyszínén történt. A csapat eredetileg más céllal indult, de egy navigációs tévedés után végül olyan helyzetbe került, ahol végigfotózhatta egy hőlégballon felszállásának teljes folyamatát: az előkészítést, a ballon kiterítését, felfújását, a forró levegő beengedését, majd a lassú elemelkedést a Tátra látványos háttere előtt.
„Nem szálltunk fel, de kaptunk egy olyan fotótémát, amire előre nem is számítottunk. A fotósnak néha szerencséje van – főleg, ha elég korán kel hozzá” – fogalmazott Halmos Endre.
Ez a történet jól összefoglalta az egész túra hangulatát: lehet tervezni, útvonalat rajzolni, célpontokat menteni, napfelkeltére érkezni, de a legjobb képekhez sokszor kell egy váratlan fordulat is.
A KlikkArt Fotóklub nyílt estje egyszerre volt bemutatkozás, fotótörténeti előadás, útibeszámoló, képelemzés és közösségi élmény. Az este megmutatta, hogy a klub nemcsak fotókat készít, hanem történeteket gyűjt. Nemcsak helyszíneket látogat, hanem nézőpontokat keres. Nemcsak technikákat próbál ki, hanem közben közösséget épít.
A résztvevők pedig nem egy kész, lezárt világba pillanthattak be, hanem egy olyan alkotóközösségbe, amely folyamatosan mozgásban van: tanul, szervez, utazik, kérdez, kísérletezik, kiállít, pályázik és újra meg újra elindul a következő kép felé.
Mert a KlikkArt Fotóklubban a fotózás nem magányos tevékenység, hanem közös kaland.
És ahogy az est végén is érződött: a legjobb képek mögött mindig ott vannak azok az emberek, akik együtt kelnek hajnalban, együtt fáznak a hegyek alatt, együtt várják a fényt, együtt nevetnek a félresikerült helyzeteken – és együtt fedezik fel, hogy a világ minden nézőpontból egy kicsit más.