A természet, az erdő és az ember kapcsolatát középpontba állító Muzsikál az erdő Fotópályázat 2026 idei mezőnyében Halmos Endre, a KlikkArt Fotóklub alapítója és vezetője 2. helyezést ért el az általános kategóriában.
A pályázatot a Muzsikál az Erdő Alapítvány hirdette meg a rendezvénysorozat 23. évében. A kiírás szerint a fotópályázat célja, hogy a természet, az erdő, annak élővilága, valamint az ember és természet összhangja művészi színvonalú képeken keresztül jelenjen meg. A szervezők külön is kiemelték, hogy a beküldött alkotásoknál fontos a magas technikai színvonal, az igényes látásmód és az erdőhöz, természeti környezethez kapcsolódó gondolatiság.
Díjazott kollekció
Halmos Endre az általános kategóriában pályázott, ahol a zsűri egyéni és kollekciódíjakat is odaítélhetett. A 2. helyezést egy erős, egységes hangulatú fotókollekcióval szerezte meg, amelynek képei:
Felborzolva Titkos szem Tánc Ugrás
A kollekció képei érzékeny, mégis karakteres módon közelítik meg a természet apró történéseit. A címek is jól jelzik azt a vizuális világot, amelyben a természet nem csupán háttér, hanem önálló szereplő: mozdulat, forma, ritmus és titok egyszerre.
Szakmai zsűri értékelte a képeket
A pályázatot szakavatott zsűri bírálta el. A kiírás szerint a zsűri elnöke Haris László, Balogh Rudolf-díjas fotóművész, érdemes művész volt. A zsűriben szerepelt továbbá Zsila Sándor fotóművész, a Magyar Fotóművészek Szövetségének tagja, Kalácsi René fotós, valamint Szabó Lajos erdőmérnök, a „Muzsikál az erdő” főszervezője.
A pályázat eredményhirdetését a „Muzsikál az erdő” – Mátrai Művészeti Napok programsorozat keretében tartották, ahol a legkiemelkedőbb alkotásokat kiállítás formájában is bemutatták.
Természetközeli látásmód, fotográfiai érzékenység
A „Muzsikál az erdő” fotópályázat tematikája nem kizárólag természetfotókat várt, hanem olyan alkotásokat is, amelyek az erdő, az élővilág, illetve az ember és természet kapcsolatát egyedi, művészi megközelítésben mutatják be. A kiírás külön hangsúlyozta az ember és erdő kapcsolatára fókuszáló képek jelentőségét, valamint azokat a pályaműveket, amelyek egy pillanatot, hangulatot vagy természeti élményt sajátos fotográfiai nyelven fogalmaznak meg.
Halmos Endre díjazott kollekciója ebbe a szellemiségbe illeszkedik: képei nem direkt módon mesélnek, hanem hangulatokat, részleteket és finom természeti rezdüléseket emelnek ki. A 2. helyezés nemcsak egyéni siker, hanem a KlikkArt Fotóklub számára is örömteli elismerés.
A porfelhőn túl – fotós élmények a szigetszentmiklósi roncsderbiről
Június 12–14. között ismét felbőgtek a motorok Szigetszentmiklóson, ahol három napon át a roncsderbié volt a főszerep. A reggeltől estig tartó rendezvény igazi élményt nyújtott a motorsport szerelmeseinek, ugyanakkor fotósként is rengeteg izgalmas pillanatot tartogatott.
A program rendkívül változatos volt: a gyorsasági futamok mellett borulásos versenyek is szerepeltek a programban, de külön gyermek-, női- és szerelői futamokat is rendeztek. A pályára kisautók, középkategóriás autók, teherautók és természetesen a kihagyhatatlan Trabantok is felgurultak.
A roncsderbi egyik legnagyobb varázsa, hogy itt valóban bármi megtörténhet. Az egyik pillanatban még szoros csata zajlik egy kanyarban, a következőben már egy autó a tetején csúszik tovább a pályán. Több látványos borulást is sikerült megörökíteni, de olyan autót is láttunk, amely már csak három keréken küzdött tovább – a negyedik helyén csupán a kopott felni maradt. A versenyzők azonban nem adták fel, és ez remekül visszaadja a roncsderbi sajátos szellemiségét.
Fotósként külön öröm volt, hogy a pálya szinte teljes egészében körbejárható volt. Számos nézőpontból lehetett dolgozni, így a nagylátószögű objektívtől egészen a teleobjektívig minden felszerelésnek jutott szerep. A közeli sárfelhők, az egymásnak feszülő autók, a látványos borulások és a távolabbi küzdelmek egyaránt kiváló fotótémát jelentettek.
Az időjárás is sokat tett hozzá a hangulathoz. A napsütést időnként hatalmas viharfelhők váltották fel, amelyek drámai hátteret adtak a versenyeknek. Bár az eső néha megnehezítette a fotózást, a felverődő sár, a por és a sötét égbolt olyan atmoszférát teremtett, amelyet mesterségesen lehetetlen lenne megalkotni.
Legalább ennyire emlékezetes volt a depó világa. A csapatok rendkívül barátságosan fogadták az érdeklődőket, bárki odamehetett beszélgetni velük, közelről megnézhette az autókat, vagy akár a szerelés pillanatait is lefotózhatta. Jó volt látni, hogy a pályán dúló kemény csaták mögött mennyi összetartás és sportszerűség rejlik.
A rendezvény ráadásul valódi családi programnak is bizonyult. A gyermekek számára a belépés ingyenes volt, az egyik napon a négyéves, a másikon a hatéves fiammal látogattunk ki. Külön öröm volt számomra, hogy mindketten saját kis fényképezőgépükkel járták a depót és a pálya környékét, lelkesen keresve a számukra érdekes témákat.
Pozitív meglepetést jelentett az is, hogy az étel- és italárak teljesen reálisak maradtak, így valóban egész napos kikapcsolódást jelenthetett a rendezvény a családok számára is.
Hazafelé indulva nemcsak a memóriakártyák teltek meg képekkel, hanem élményekkel is. A roncsderbi első pillantásra a sár, a por és az összetört autók világa, de közelebbről nézve sokkal többről szól: kitartásról, közösségről, sportszerűségről és rengeteg olyan pillanatról, amelyekért érdemes újra és újra visszatérni – akár nézőként, akár fényképezőgéppel a kézben.
Fotós szemmel
A roncsderbi kiváló terep minden természet- vagy portréfotósnak is, aki szeretne egy kicsit kilépni a komfortzónájából, és kipróbálni magát az akciófotózás világában. Gyors záridővel megfagyaszthatjuk a sárfelhőket és az ütközések pillanatait, míg hosszabb záridővel, svenkeléssel látványosan visszaadható a sebesség érzete. A depóban karakteres portrék, részletfotók és kulisszák mögötti jelenetek várják a fotóst, míg a pálya körül nagylátószögű hangulatképek készíthetők. Kevés olyan motorsport-rendezvény van, ahol ennyire sokféle fotós téma található ilyen kis területen, ezért már elkezdtem puhítani a szervezőket, hogy szeptemberben többen is helyet kapjunk a rendezvényen fotósként.
A cikket és a fotókat készítette: Pljesovszki Gábor
Vannak előadások, amelyek nem egyszerűen technikáról, beállításokról vagy jól sikerült képekről szólnak. Hanem arról, hogy a fotózás hogyan válhat kapcsolódássá: a természethez, az éjszakához, az állatokhoz — és végső soron önmagunkhoz.
A KlikkArt Fotóklub legutóbbi klubestjén Palánkai Zsolt volt a vendégünk, aki az éjszakai vadfotózás egészen különleges világába engedett betekintést. Az előadás már a címével is mosolyt csalt az arcokra: „Borz-almak az éjszakában”. A játékos cím mögött azonban egy rendkívül tudatos, sokéves megfigyelésen, saját fejlesztéseken és mély természetismereten alapuló fotográfiai világ tárult fel.
Egy fotós, aki nem csak képeket készít
Zsolt bemutatkozásából hamar kiderült, hogy a természetfotózás számára nem egyszerű hobbi. Több mint húsz éve fotózik, sokféle műfajt kipróbált, de hosszú ideig a madárfotózás volt az a terület, amely igazán közel állt hozzá. Nevéhez kötődik a hazai természetfotós közösség több fontos online platformja is, amely éveken át sokak számára jelentett inspirációt és kapcsolódási pontot.
Az elmúlt években azonban egy másik irány vált számára meghatározóvá: az éjszakai vadfotózás. Nem klasszikus értelemben vett „projektekben” gondolkodik, hanem egy adott terület, egy élőhely, egy állatközösség hosszú távú megfigyelésében. Ahogy fogalmazott, számára a természet nem projekt, hanem az élet része.
Ez a szemlélet az egész előadás hangulatát meghatározta.
A sötétség birodalma Szomód határában
Zsolt Szomódon él, Tata közelében, a Gerecse Tájvédelmi Körzet és a Duna–Ipoly Nemzeti Park nyugati peremvidékének közelében. Itt alakított ki egy olyan megfigyelő- és fotózóhelyet, amely eredetileg madárfotózásra készült, de idővel kiderült: éjszaka egészen más élet kezdődik a területen.
A les környékén ma már folyamatos, 0–24 órás kamerás megfigyelés működik. Zsolt minden este etet, minden reggel átnézi az éjszakai felvételeket, és ennek köszönhetően pontosan ismeri, milyen állatok, mikor és hogyan jelennek meg a területen.
A főszereplők pedig az utóbbi időben egyértelműen a borzok lettek.
Borzok, sakálok, rókák és baglyok
Az előadás egyik legerősebb része az volt, amikor Zsolt megmutatta, mennyire gazdag és eseménydús az éjszakai élet egy olyan helyen, amely nappal talán csendesnek és eseménytelennek tűnik.
A borzok rendszeresen látogatják az itatót, pihennek, táplálkoznak, tisztálkodnak, sőt néha egészen komikus helyzetekbe kerülnek. Zsolt elmesélése szerint a közeli kotorékból évek óta borzkölykök is előkerülnek, így nemcsak egy-egy állat alkalmi felbukkanását, hanem egy egész családi rendszer működését tudja megfigyelni.
De nem csak borzok járnak a leshez. Megjelennek aranysakálok, rókák, nyusztok, dámvadak, erdei egerek, vándorpatkányok, egerészölyvek és macskabaglyok is. Az egyik különösen emlékezetes történet szerint egy macskabagoly az itatóban élő aranyhalakat szedte ki módszeresen — a jelenetből pedig ritka, dinamikus fotó is született.
Az éjszakai vadfotózásban azonban nem elég az állatok jelenléte. Kell hozzá türelem, kiszámíthatóság, etikai érzék, technikai felkészültség és rengeteg megfigyelés.
A technika mögött: saját fejlesztések és mérnöki gondolkodás
Zsolt villamosmérnökként nemcsak használja a technikát, hanem alakítja is azt. Az éjszakai fotózáshoz vakukat, távkioldást, élőképes megfigyelést és saját fejlesztésű elektronikai megoldásokat használ.
A cél az, hogy a fényképezőgép az állatoktól akár 30–50 centiméterre legyen, miközben ő maga fizikailag nincs a közvetlen közelben. A képeket nem automata mozgásérzékelő készíti: Zsolt ma már maga dönti el, mikor exponál. Távolról látja azt, amit a kamera lát, és csak akkor villant, amikor valóban indokolt.
Ez nemcsak esztétikai, hanem etikai döntés is. Elmondása szerint ma már legfeljebb heti két éjszaka fotóz, és egy éjszaka is csak korlátozott számú vakuvillantást enged meg magának. A cél az, hogy az állatok terhelése minimális legyen.
A technikai részletek a klubtagok számára különösen izgalmasak voltak. Szó esett vakuvezérlésről, párásodásról, időjárásálló védelemről, objektívekről, mobilinternet-alapú távoli vezérlésről és arról is, miért jelent Zsolt számára komoly előnyt az Olympus / OM System világa.
„Pöri”, a dám bika története
Az est egyik legszemélyesebb része egy sérült dám bikáról szólt, akit Zsolt „Pörinek” nevezett el. Harminc éjszakát töltött a megfigyelésével és fotózásával, és idővel olyan közelség alakult ki ember és állat között, amely ritkán adatik meg.
Pöri torz agancsot növesztett, ami vadgazdálkodási szempontból selejt bikává tette. Zsolt őszintén beszélt arról is, hogy az állatot végül kilőtték, ami őt mélyen megviselte. Ez a történet különösen jól megmutatta, hogy a természetfotózásban a szépség és a veszteség sokszor nagyon közel van egymáshoz.
A borz, mint főszereplő
A bemutatott képek között számos borzfotó szerepelt: első próbálkozások, technikai mérföldkövek, nagy látószögű kompozíciók, kölykök, felnőtt állatok, vízben mozgó borzok, és olyan jelenetek, amelyek egyszerre dokumentaristák és mesebeliek.
Zsolt egyik képe számára azért volt különösen fontos, mert a borz nem csupán megjelent a kamera előtt, hanem lefeküdt és elaludt. Ehhez szerinte nem pusztán szerencse kellett, hanem három év jelenlét, rendszeresség és bizalom.
Egy másik fotón a borz és a csillagos ég együtt jelenik meg. A kép különlegessége, hogy többórás expozíciós folyamat eredménye, amelyben a csillagok mozgása és az előtérben vakuval megvilágított állat egyetlen kompozícióvá áll össze. Zsolt szerint ebben a képben benne van az elmúlt évek minden tapasztalata: a technika, a megfigyelés, a türelem és az a pillanat, amikor a természet végül megengedi, hogy valami különleges megszülessen.
Több mint fotózás
Az előadás egyik legerősebb gondolata az volt, hogy Zsolt számára a fényképezőgép csak eszköz. Az igazi cél nem önmagában a kép, hanem a kapcsolódás.
Kapcsolódás egy területhez, amelyet nap mint nap figyel. Kapcsolódás állatokhoz, amelyeknek a viselkedését éveken át tanulja. Kapcsolódás a természethez, amelyet nem birtokolni akar, hanem megérteni.
Ez a gondolkodásmód különösen inspiráló volt a klubtagok számára. Az est végén többen is kiemelték, mennyire különleges volt látni, hogy az éjszakai vakus fotózás ellenére a képek nem durvák vagy mesterkéltek, hanem harmonikusak, festményszerűek, természetközeliek.
Inspiráló este a KlikkArt Fotóklubban
Palánkai Zsolt előadása egyszerre volt technikai bemutató, természetismereti kalandozás és személyes vallomás. Megmutatta, hogy a természetfotózás nem feltétlenül a távoli expedíciókról vagy ritka fajok hajszolásáról szól. Néha elég egy jól ismert terület, sok év figyelem, rengeteg türelem és az a nyitottság, amellyel az ember újra és újra visszatér ugyanoda.
A KlikkArt Fotóklub számára különösen értékesek az ilyen esték: amikor nemcsak képeket látunk, hanem egy alkotói gondolkodásmódba is betekintést kapunk.
Köszönjük Palánkai Zsoltnak, hogy elhozta hozzánk az éjszaka rejtett világát — a borzokkal, sakálokkal, baglyokkal, csillagokkal és mindazzal a szenvedéllyel együtt, amely a képei mögött áll.
Van az a pillanat, amikor egy fotóklub nemcsak képeket mutat meg, hanem saját világába is beengedi az érdeklődőket. A KlikkArt Fotóklub nyílt estje pontosan ilyen alkalom volt: találkozás fotókkal, történetekkel, alkotókkal, kérdésekkel, kulisszatitkokkal és azzal a közösségi energiával, amely miatt a fotózás sokkal több lesz egy kattintásnál.
A Veresegyházi Innovációs Központban, valamint online, Teamsen keresztül is követhető eseményen a résztvevők betekintést kaptak a klub működésébe, megismerhették egy világhírű magyar fotográfus különleges életútját, majd egy tavaszi szlovákiai fotóstúra képein és történetein keresztül járhattak be tájakat, várakat, templomokat, városokat és egészen váratlan fotós helyzeteket.
„Mi egy olyan közösség vagyunk, akiket alapvetően a fotózás szeretete köt össze. A fő mozgatórugónk az, hogy folyamatosan fejlődjünk, inspirálódjunk, és közben egymástól is tanuljunk” – fogalmazott a köszöntőben Halmos Endre.
A klub ma már húsz, nagyon különböző területen alkotó fotóst fog össze. Van, aki természetet fotóz, más portréban, koncertben, streetben, építészetben vagy éppen kísérletezőbb képi világokban találja meg önmagát. Ez a sokszínűség azonban nem széttartó erő, hanem éppen a közösség egyik legnagyobb értéke.
„Az a jó ebben a vegyes csapatban, hogy mindenki mást lát meg ugyanabban a helyzetben. És pont ettől működik: egymástól tudunk inspirálódni” – hangzott el az est elején.
Egy klub, amely közösségből alkotóműhellyé vált
A KlikkArt Fotóklub története rövid idő alatt látványos mérföldkövekhez érkezett. A klub 2024 decemberében indult, 2025 áprilisában csatlakozott a Magyar Fotóművészeti Alkotócsoportok Országos Szövetségéhez, majd első klubpályázatán rögtön a negyedik helyen végzett a több mint negyven induló fotóklub között. 2026 áprilisában pedig hivatalosan is megalakult a KlikkArt Fotóművészeti Egyesület.
A klubélet azóta is aktív és sokrétű: kéthetente tartott klubestek, házi feladatok, közös fotózások, fotótúrák, workshopok, vendégelőadások, kiállítások és pályázati szereplések adják a közösség ritmusát. A tagok rendszeresen dolgoznak közös témákon, ahol nem a versengés, hanem a látásmódok összeadódása a lényeg.
A nyílt est is ezt a működést mutatta meg: nem egy lezárt, kívülről nehezen megközelíthető szakmai közösséget, hanem egy nyitott, kíváncsi, fejlődni akaró alkotóműhelyt.
Dezo Hoffmann – a fotós, aki a kulisszák mögül lett legenda
Az est első nagyobb előadását Kasz Krisztián tartotta Dezo Hoffmannról, azaz Hoffmann Dezsőről, a Selmecbányán született, magyar származású fotográfusról, aki a 20. századi popkultúra egyik különleges alakjává vált.
Hoffmann neve talán nem hangzik el olyan gyakran, mint Robert Capa, André Kertész vagy Brassaï neve, mégis olyan életművet hagyott maga után, amely nélkül másként emlékeznénk a Beatlesre, a Rolling Stonesra, Jimi Hendrixre, David Bowie-ra, Frank Sinatrára vagy éppen Louis Armstrongra.
„Lehet úgy is különleges életet élni, hogy az ember végig a kamera mögött marad” – emelte ki Kasz Krisztián Hoffmann életútjának egyik legizgalmasabb tanulságát.
Az előadásból kiderült, hogy Hoffmann nem egyszerűen hírességeket fotózott. Beengedték őt a színfalak mögé, turnébuszokra, stúdiókba, próbákra és olyan pillanatokba, ahová más fotósok nem juthattak el. A Beatles tagjai különösen megbíztak benne: barátként, útitársként, sokszor szinte családtagként kezelték.
Hoffmann látásmódja azért volt különleges, mert nem sablonokban gondolkodott. Nem akarta ugyanúgy lefotózni az embereket. Minden szereplőhöz, minden helyzethez saját képi világot keresett.
„Nem a technológia volt nála a középpontban, hanem az ember. Talán ezért lettek ennyire élők és időtállók a képei” – hangzott el az előadásban.
A Beatles ikonikus ugrós képsorozata, John Lennon jellegzetes szemüveges beállításai vagy a zenekar hétköznapinak tűnő, mégis történelmi pillanatai mind azt mutatják: Hoffmann nemcsak dokumentált, hanem formálta is azt, ahogyan a sztárokról gondolkodunk.
Négy nap, 1400 kilométer, húsz helyszín
Az est második nagy egysége a klub tavaszi szlovákiai fotóstúrájáról szólt. A négynapos út során négy klubtag – Halmos Endre, Mészáros Tamás, Ördög Erika és Kovács Kolos – nagyjából 1400 kilométert tett meg, húsz fotós helyszínt érintve.
A túra nem pihenős kirándulás volt. A napfelkeltékhez és naplementékhez igazodva sokszor már hajnali négykor indult a csapat, miközben a hőmérséklet reggelente akár mínusz fokokig is süllyedt, napközben pedig egészen tavaszias idő fogadta őket.
„A szállásokat nem használtuk túl: aludtunk, amennyit muszáj volt, aztán mentünk tovább. Egy fotóstúrán a fény diktál” – mesélte Halmos Endre.
A programban volt ipari rom, érintetlen természet, vár, templom, falu, víztározó, Magas-Tátra, Alacsony-Tátra, szurdok, város, street fotó, drónfelvétel, hosszú záridő, építészet, urbex és werkfotó. A túra egyik különlegessége az volt, hogy a résztvevők nem időrendben mutatták be a képeket, hanem nézőpontok szerint: tájak, emberi lenyomatok, templomok és várak, valamint kreatív és kulisszák mögötti képek alapján.
Tájak: amikor ugyanaz a helyszín négyféle történetté válik
Mészáros Tamás a tájképekről beszélt, de nem hagyományos útibeszámolóként. Sokkal inkább azt mutatta meg, hogyan lehet egy fotót olvasni. Merre indul el a szem? Mi vezeti a tekintetet? Mit jelent egy előtér, egy tükröződés, egy fényfolt vagy egy apró emberalak a képen?
„Nem csak azt szerettem volna megmutatni, hogy mi van a fotón, hanem azt is, hogyan lehet nézni egy képet” – mondta Mészáros Tamás.
A tájképek között szerepeltek dunai hajnalok, repcetáblák, a Murányi-fennsík drónos perspektívái, szurdokok és vízesések, a Kriván különböző értelmezései, a Csorba-tó fényekkel és időjárással változó hangulatai, valamint magasból készült, szinte absztrakt víztározó-részletek.
Az egyik legerősebb tanulság az volt, hogy három-négy fotós ugyanarról a helyszínről teljesen más képet készít. Egy vízesés lehet önmagában karakteres természeti forma, lehet térbe helyezett tájrészlet, és lehet olyan közeli élmény, amelyben szinte halljuk a víz csobogását. A Kriván egyszer monumentális hegycsúcs, máskor a vízzel párbeszédbe kerülő tájelem, megint máskor pedig „hegy-portré”.
„Három fotós, három fényképezőgép, ugyanaz a pont – és három teljesen különböző kép. Szerintem ez a fotózás egyik legszebb része” – fogalmazta meg Tamás.
Emberi lenyomatok: falvak, ipari romok és városi ritmusok
Halmos Endre az emberi jelenlét nyomait gyűjtötte össze a túra képeiből. Azokat a helyeket, ahol a táj már nem önmagában áll, hanem az ember alakította, lakta, használta vagy éppen elhagyta.
Az egyik első ilyen helyszín az Esztergom és Párkány közötti régi szénrakodó volt. A vízből kiemelkedő, monumentális ipari építmény egyszerre hatott posztapokaliptikus díszletnek, birodalmi lépegetőnek és különleges fotós témának. A rozsda, beton, folyó és reggeli fény együttese megmutatta, hogy nem csak a klasszikusan szép témákból lehet erős képeket készíteni.
A túra során a csapat ellátogatott Csicsmányba is, abba a különleges szlovák faluba, amely fekete faházaival és fehér geometrikus mintáival vált ismertté. A házak díszítése mára vizuális márkává vált, de eredetileg gyakorlati és szimbolikus szerepe is volt: a repedések, illesztések fedése mellett védelmező jelentést is tulajdonítottak a mintáknak.
Lipótfarkasd, az UNESCO világörökségi helyszínként ismert hegyvidéki település újabb réteget adott a történethez. Színes faházai, temploma, haranglába, faragott részletei és a faluban élő emberek jelenléte egyszerre teremtett meseszerű és nagyon is valóságos atmoszférát.
„Ezek a falvak nem skanzenek. Emberek élnek bennük. Fotósként ez egyszerre ajándék és felelősség” – hangzott el az előadásban.
A városi részt Kassa zárta. A fárasztó négynapos út végén a csapat már nem újabb hegycsúcsokat keresett, hanem utcai jeleneteket: járókelőket, galambokat, tükröződő homlokzatokat, fagylaltozó embereket, villamossínek mentén kialakuló kompozíciókat és egy kisfiút, aki szinte karmesterként irányította a zenélő szökőkutat.
Templomok és várak: legendák, kötelező képek és váratlan megállások
Ördög Erika a templomok, várak és történelmi helyszínek képeit mutatta be. A fotóstúra egyik fő vonalát ezek a helyek adták: dombtetőn álló román kori templomok, várromok, kastélyok, kálváriák, UNESCO-helyszínek és legendákkal teli épületek.
Az előadásból kiderült, hogy fotósokkal utazni egészen más élmény, mint egy átlagos kirándulás. Ha valaki meglát egy templomot, egy fényt, egy érdekes előteret vagy egy váratlan kompozíciót, akkor az autó megáll. És senki nem kérdezi meg bosszankodva, hogy „már megint miért?”.
„Amikor fotósokkal utazol, senki nem akad fenn azon, hogy meg kell állni egy újabb templomnál. Mert pontosan tudjuk: lehet, hogy most van ott az a kép” – mondta Ördög Erika.
A helyszínek között szerepelt a Szent Mihály-templom, Csejte vára, Beckó vára, a „kabrióvárként” emlegetett tető nélküli rom, a selmecbányai kálvária, a bajmóci kastély, Sztrecsény vára, Árva vára, a liptói víztározó mellett álló templom, Csütörtökhely Szent László-temploma és a Szepesi vár is.
A történetek a fotókat is gazdagították: Báthory Erzsébet legendája, a beckói vár eredetmondája, a bajmóci kastély fekete hölgyének története, Bosnyák Zsófia alakja vagy az Árva várához kötődő filmes emlékek mind azt mutatták, hogy ezek a helyek nemcsak formák és fények, hanem rétegek, emlékek, legendák.
És persze voltak olyan pillanatok is, amelyekből klubon belüli történetek születnek. Például az Árva váránál töltött várakozás, amikor a csapat hosszasan remélte, hogy a vár kivilágítása elindul – de a fények csak nem érkeztek meg.
„Vártunk, vártunk, közben fényfestéssel próbálkoztunk, beszélgettünk a helyiekkel, és végül lett belőle egy emlékezetes este. Kivilágított vár nélkül is” – mesélte Erika.
Kreatív és werk: a képek mögötti képek
Kovács Kolos a túra kreatív és werk oldalát hozta el. Ez a rész a fotózás játékosabb, kísérletezőbb és sokszor humorosabb oldalát mutatta meg: drónos mintázatok, tükröződések, véletlenül felfedezett formák, werkfotók, elkapott helyzetek és a fotósok fáradtsággal, hideggel, széllel, vízzel és saját lelkesedésükkel vívott küzdelmei kerültek elő.
A kreatív megoldások között szerepelt táblagéppel létrehozott tükröződés, autó üvegtetején megjelenő kastélyrészlet, dupla expozíció, drónnal felfedezett geometria, valamint olyan nézőpontok, amelyeket a földről észre sem venne az ember.
„Fotótúrára Teslával és táblagéppel érdemes menni” – hangzott el nevetve az egyik kreatív tükröződéses kép kapcsán.
A werkfotók pedig megmutatták, milyen is valójában egy ilyen túra: kabátért visszafordulás, vízálló bakancsok tesztelése patakban, fagyoskodás, szélben állványozás, hajnali indulások, gyors tankolás egy furcsa benzinkutas helyzetben, és persze rengeteg nevetés.
Kolos előadásának egyik legerősebb üzenete éppen az volt, hogy a fotóstúrák nemcsak az elkészült képekről szólnak. Legalább ennyire szólnak arról is, hogyan készülnek azok a képek, kik vannak mögöttük, milyen helyzetekből születnek, és milyen történeteket visznek tovább a résztvevők.
A szerencse is azok mellé áll, akik hajnalban már úton vannak
A túra egyik legszebb váratlan ajándéka a hőlégballonozás helyszínén történt. A csapat eredetileg más céllal indult, de egy navigációs tévedés után végül olyan helyzetbe került, ahol végigfotózhatta egy hőlégballon felszállásának teljes folyamatát: az előkészítést, a ballon kiterítését, felfújását, a forró levegő beengedését, majd a lassú elemelkedést a Tátra látványos háttere előtt.
„Nem szálltunk fel, de kaptunk egy olyan fotótémát, amire előre nem is számítottunk. A fotósnak néha szerencséje van – főleg, ha elég korán kel hozzá” – fogalmazott Halmos Endre.
Ez a történet jól összefoglalta az egész túra hangulatát: lehet tervezni, útvonalat rajzolni, célpontokat menteni, napfelkeltére érkezni, de a legjobb képekhez sokszor kell egy váratlan fordulat is.
Nyitott est, nyitott közösség
A KlikkArt Fotóklub nyílt estje egyszerre volt bemutatkozás, fotótörténeti előadás, útibeszámoló, képelemzés és közösségi élmény. Az este megmutatta, hogy a klub nemcsak fotókat készít, hanem történeteket gyűjt. Nemcsak helyszíneket látogat, hanem nézőpontokat keres. Nemcsak technikákat próbál ki, hanem közben közösséget épít.
A résztvevők pedig nem egy kész, lezárt világba pillanthattak be, hanem egy olyan alkotóközösségbe, amely folyamatosan mozgásban van: tanul, szervez, utazik, kérdez, kísérletezik, kiállít, pályázik és újra meg újra elindul a következő kép felé.
Mert a KlikkArt Fotóklubban a fotózás nem magányos tevékenység, hanem közös kaland.
És ahogy az est végén is érződött: a legjobb képek mögött mindig ott vannak azok az emberek, akik együtt kelnek hajnalban, együtt fáznak a hegyek alatt, együtt várják a fényt, együtt nevetnek a félresikerült helyzeteken – és együtt fedezik fel, hogy a világ minden nézőpontból egy kicsit más.
Az elmúlt hetekben ismét szép nemzetközi eredmények születtek a FIAP által patronált fotópályázatokon. Klubtagjaink több rangos nemzetközi szalonban szerepeltek sikeresen: összesen 48 elfogadást és 6 díjat, illetve különdíjat értek el.
Horog Enikő kiemelkedő sorozatot tudhat maga mögött, hiszen öt nemzetközi pályázaton összesen 33 elfogadást és 4 elismerést szerzett. A 14th JPS International Salon 2026 pályázaton 3 képe kapott elfogadást, míg a 30th Gran Tour Delle Colline szalonon 7 fotóját válogatták be.
Az International Photo Contest – Kairos 2026 pályázaton Enikő 8 elfogadást ért el, emellett egy KPA Honorable Mention elismerésben is részesült. A Boka 2026 nemzetközi szalonon 6 elfogadást szerzett, valamint két különdíjat is kapott: egy Salon HM és egy MAPA HM elismerést. A sikeres sorozatot az 8th International Salon Capodimonte 2026eredményei tették teljessé, ahol 9 elfogadás mellett egy eDiploma is gazdagította eredményeit.
Halmos Endre szintén remek eredménnyel szerepelt a nemzetközi mezőnyben. A CACAK Circuit 2026 pályázaton 15 elfogadást szerzett, emellett két díjjal is elismerték munkáit: egy FKK CACAK Praise és egy GRADAC PGI Honorable Mention díjjal.
Ezek az eredmények ismét bizonyítják, hogy klubtagjaink alkotásai a nemzetközi fotós mezőnyben is figyelmet és elismerést kapnak. Gratulálunk Horog Enikőnek és Halmos Endrének a szép sikerekhez, további eredményes pályázatokat és sok inspiráló alkotást kívánunk nekik!
